Hungarian portal Revizor about us
Saturday, 19 January 2013
Comprehensive text on the 47th Festival was published on web portal Revizor. Unfortunately, the text is (currently) available only in Hungarian language.
From: Revizor (http://revizoronline.com/hu/cikk/4215/47-maribori-szinhazi-fesztival/)
EGY, KETTŐ, SOK
47. Maribori Színházi Fesztivál
2012.10.26
Írjuk le külön is, mert lényeges a szám: negyvenhetedik alkalommal rendezték meg Mariborban Szlovénia legnagyobb színházi fesztiválját, amire idén – mivel a város Európa Kulturális Fővárosa – a szokottnál is nagyobb figyelem irányul. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
A magyar különösen fejlett panaszkultúrával rendelkező náció, s hajlamos rácsodálkozni bármire, ami a térképen tőle – ha egy mód van rá – nyugatra fekszik és hogy, hogy nem, működik. Egy mindjárt fél évszázada létező, az évi bő száz szlovén színházi premierből a legjobb tizenkettőt egy helyre gyűjtő és nemzetközi zsűri által odaítélt díjakkal elismerő találkozó, ami mára tekintélyes nemzetközi programmal, a külföldi fesztiválmenedzserek munkáját segítő showcase szekcióval, változatos kísérőprogramokkal, valamint a színházi felsőoktatásban készült munkákat is bemutató programmal rendelkezik – nos, ez maga a mennyország egy rendszeres fesztiváljárónak. Aztán egy-két, a részleteket firtató kérdés után kiderül, hogy azért itt sincs kolbászból a színházak kerítése.
A megnyitón például a színpadra lépő kulturális miniszter hosszú és unalmas beszéde egy pontján a zsúfolásig telt nézőtér szabályos köhögőrohamát kapja útravalóul. Mint vendéglátóink elmondják, a közvélemény igen rossz néven vette, hogy tavaly óta nincs önálló kultusztárca: ide csapták az oktatást, a tudományt és a sportot is, deklarálva ezzel a terület nem lényeges mivoltát. És persze itt is vannak komoly pénzügyi gondok, de mindez a színpadokon (még?) nemigen látszik. A szlovének nem nagyon
értik a magyar független színházi alkotóknak a rendszerben elfoglalt pozícióját (akik, ne feledjük, még egy fillért sem láttak az idei pénzükből két hónappal az év vége előtt), hiszen náluk evidensen a nagy, többtagozatos nemzeti színházak produkciói a progresszív, útkereső előadások is. A következő három előadást azért választottam a tucatnyi, Mariborban látottból, mert jól mutatják a szlovén színházi kultúra rugalmasságát és nyitottságát.
Egy ember áll csak a színpadon, mégis az az érzésem, hogy Marko Mandić több tucatnyian van. A szlovén színház legkeresettebb férfiszínésze ő, aki a Mandićgép című, szűk másfél órás bizarr monodráma (?) egyetlen szereplője. A Magyarországon is ismert, a színházi nyelv határait nem csak elméletben feszegető Via Negativa csoporttal együttműködve készült produkció a szlovén kritikuscéh szerint az elmúlt évad legjobb előadása. Miközben hallani szkeptikus hangokat a helyszínen is, melyek szerint ez
talán nem is színház. Már hogyne lenne az, még ha kissé szokatlan is a rendkívül sokrétű színészi életmű szubjektív újrarendezése: Mandić az 1996 és 2010 közötti időszakban általa eljátszott (legtöbbnyire) főszerepekből válogat. Az üres színpad két oldalán ruhatartó állványok, tömve jelmezekkel, középen tekintélyes trónszék meg egy hatalmas kard.
Mandicgép
A sodró tempójú előadásban a színész egy-két kelléket kap fel, gyorsöltözések sorát produkálja a szemünk előtt, majd mondatokat, monológokat, szituációkat ragad ki és játszik újra egykori előadásaiból. A háta mögött kivetítve az elhangzó szövegek forrása: a szerzők Howard Barker, Caryl Churchill, Sarah Kane, Heiner Müller, Csehov, Ibsen, Szophoklész és még sokan mások. Amikor Mandić lejátszik egy jelenetet, jelmezét a földre hajítja, s már ugrik is a következő szerepbe, bújik is a következő
bőrbe. A szövegtöredékek persze nem állnak össze egy "új” drámává, inkább laza tematikára épülő asszociációs lánc épül, amiben például szó esik születésről és halálról, anyákról és apákról, meg mindenekelőtt színházról. A nézőtéri fények szinte végig égnek, hiszen mi is szereplők leszünk, ha akarjuk, ha nem: Mandić a széksorok között rohangál, kevéske mérlegelés után kiválasztja áldozatát, akit ellentmondást nem tűrőn magával cipel a színpadra, s az illető így, akaratán kívül a drámairodalom
jeles szerepeit "játssza” el némán és meglepve, vagy épp aktívan részt vállalva a játékban.
Ami pedig a legdöbbenetesebb, és mégis teljesen rendjén való ezen az estén, hogy Mandićnak nem lehet nemet mondani: ez a férfi egyszerűen mindent tud a színpadról, a testéről, a hangjáról, és igen, rólunk, az őt ámulva és rettegve bámuló nézőkről is. Merthogy Mandić színészetének nincsenek korlátai és határai, gátlástalan és féktelen a szó minden értelmében, valósággal lubickol a közönség kiszámíthatatlan reakcióiban. És mindezt deklaráltan és kizárólag értünk, nekünk teszi: miután habozás
nélkül, szerepjátszó gépként áruba bocsátja saját testét és lelkét, megkér egy nézőt az első sorban, hogy a megadott pillanatban a kezébe nyomott pisztollyal lőjön majd rá. Dörren a pisztoly, az addig láthatatlan vérpatron tartalma szétfröcsköl a színész meztelen mellkasán, Mandić összeesik, mi bénultan nézzük. Aztán a beállt csöndben felpattan, kölykösen elmosolyodik és fogadja az ovációt.
Ketten ülnek egy asztal két végén. Közöttük mi, nézők foglalunk helyet, négyen-négyen az asztal két oldalán, mindenki elé krétával előre felírva a saját neve, majdnem úgy, mint egy nagyon előkelő, zártkörű vacsorán, pedig csak a maribori színháztól egy ugrásnyira lévő magánlakás amerikai konyhás nappalijában ülünk. Simona Semenič megjegyezhetetlenül hosszú című - A lakoma, avagy az ízletes holttest története, avagy hogyan találta magát Roman Abramovics, a nagyságos Janša, a 24 éves Julia
Kristeva, Simona Semenič és a Z. I. monogram egy leheletnyi dohányfüstben – darabját egy éve egy ljubljanai lakásban mutatták be, jövőre pedig várhatóan a Wiener Festwochen tűzi műsorára. Az Ionesco-ra hajazó, monoton és repetitív, izgalmasan megkonstruált szöveg a nem-dramatikus színházat szeretők számára igazi csemege.
A lakoma avagy... (imázsfotó)
A fikció szerint mi nyolcan – és a címben szereplő többé-kevésbé titokzatos személyek – vendégek vagyunk azon a különös lakomán, amin közösen fogyasztjuk el a nagyon is élőnek tűnő holttestet. Az est rokonszenves házigazdája egy enyhén feminin vonásokkal rendelkező nyurga fiatalember, aki szemmel láthatólag nagyon izgul, hogy minden rendben menjen le – Branko Jordan hosszú-hosszú szövegében felkonferálja a címbeli, természetesen körünkben nem megjelenő résztvevőket, mindegyiküknél többször
megismétli, hogy nem azonosak a valóságban hasonló nevet viselő közismert személyekkel. A gyönyörű, névtelen holttestet a törékeny szépségű Iva Babić alakítja: a tetem lassan jut csak szóhoz bőbeszédű vendéglátónk oldalán, akkor viszont rettenetes történetekbe fog bele. Gyerekek, lányok, asszonyok kínzásáról, megalázásáról, kivégzéséről beszél – egy prostituáltról, aki belehalt azokba a betegségekbe, amiket klienseitől kapott el; egy tizenhat éves albán lányról, akit saját apja lőtt agyon,
azért, hogy megóvja becsületét; egy egyiptomi asszonyról, aki inkább felgyújtotta magát, mint hogy tovább tűrje a férjétől elszenvedett megaláztatásokat. Ismeretlen nevek, időpontok, helyszínek ömlenek ránk, a kedélyesnek induló este valóságos lidércnyomássá válik: abszurd dráma lett világunkból.
Sokan ülnek velünk szemben egy hosszú asztal mögött a Maribori Nemzeti Színház saját produkciójában, A madarak tanácskozása című előadáson. A XII. századi perzsa költeményből Peter Brook legendás előadást készített a hetvenes évek végén, Jernej Lorenci rendezése ez utóbbi szövegére támaszkodik. Azonban a közeg még tovább modernizálódott: talán egy konferencia vagy egy sajtótájékoztató készülődik, brainstormingra alkalmas flipchart táblával és más kellékekkel. A madarak vezetésére vállalkozó
Búbos banka igyekszik kézben tartani az eseményeket: a már említett Branko Jordan játssza a demokráciapárti, de azért idővel már türelmét veszítő főnököt. Nem is csoda, ha a többiek kihozzák a béketűrésből: az egy-egy igen találó, többnyire könnyen azonosítható jellemzővel felruházott szereplő – kedvencem a mélán, álmosan maga elé bámuló Bagoly – ahelyett, hogy meghozná a Búbos banka szerint az életüket végre jó irányba terelő döntést, csupán akadékoskodik és hátráltat.
A madarak tanácskozása. A képek forrása: 47. Maribori Színházi Fesztivál
A szellemesen kivitelezett, elhúzódó előjáték, vagyis a konferencia összes tagjának a meggyőzése arról, hogy induljanak már el végre a megváltóként elképzelt Simurghhoz, kissé elaltatja a figyelmet – korántsem azért, mintha unalmas lenne, amit látunk, mindenesetre onnan nézve a végkifejlet több mint meglepő. Hosszas vajúdás után megszületik a nagy elhatározás, útra is kelnek az emberszabású szárnyasok, ám minél közelebb kerülnek a mitikus madárhoz, annál inkább megfeledkeznek a
személyiségüket erősen meghatározó civilizációs normákról. Nem csak átvitt értelemben vetkőznek ki magukból: a könnyed, szórakoztató felvezetés után a káosz és a terror mélyére vet egy pillantást a néző, ahogy a meggyötört, szenvedő testeket maga előtt és körül látja. És a madarakkal együtt mi is rájövünk, hogy ez az ára annak, hogy mindenki rátaláljon a maga Simurghjára: meg kell tehát látnunk a napsütötte felszín mögött a mindent elnyelő sötétséget.
Szerző: Jászay Tamás